Zsófi vagyok, mérnök-informatikusként végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Karán. Egy ideig a Csepeli Szociális Szolgálatnál korrepetáltam gyerekeket/fiatalokat matekra, fizikára, kémiára, ezt főleg az egyetemi utolsó években s utána fél évig, azóta pedig informatikusként dolgozok. Emellett szenvedélyem a zene, a gitározás, az éneklés, magyar költők verseinek megzenésítése. Nagyon szeretek sportolni, kirándulni, gyerekekkel foglalkozni és még sok minden mást.
Gondoltam leírom „az én történetemet” a hajtépéssel kapcsolatosan, hiszen ez alapvetően egy segítő-támogató honlap és talán sokat tud adni azoknak, akik megéltek hasonlót vagy azoknak, akik még gyerekek, tépik a hajukat és nem mertek, mernek erről senkinek sem szólni…


Ahogy gyerekként én sem mertem… Jelenleg 33 éves vagyok és 12 éves koromban kezdődött el ez a furcsa ’szokás’, ami végül kényszerbetegséggé vált. Egy nagyon szuper gyerekkorom volt, szerető családdal, barátokkal, szerettem a sulit ahova jártam, sokat tanultam, de suli után rengeteget játszottunk, utaztunk és mégis: a hajtépés hipp-hopp elkezdődött és ennek az ideális világnak hirtelen vége szakadt. Először csak csavargattam a hajamat, egyre erősebben, de utána egy idő után már kitéptem.

Akkoriban gyermekként azt hittem, ez a földkerekségen egyedül engem érint, ezért teljes elszigeteltségben éreztem magamat. Azóta utána olvasva látom, hogy sokan hasonlóan gondolták, gondolják. Az 1990-es évekről van szó, ekkor még nem volt itt nálunk internet, számítógép sem volt otthon, hogy rákereshettem volna kulcsszavakra. Évekig titkoltam, mindenki azt hitte, hogy hullik a hajam… Akkoriban nem nagyon volt információ erről, sötétben tapogatóztak szegény szüleim is, én is, igazából nem tudtuk, hogy ez egy betegség lehet, amit kezelni kéne időben, ezért hamar egy ördögi körré vált. Apukám szerette volna, hogy hipp-hopp meggyógyuljak, de hiába akartam, nem tudtam. Ahogy egyre jobban meg akartam felelni neki és annak, hogy minden rendben legyen, egyre jobban próbáltam mindezt titkolni, elfojtani s egyre jobban rettegtem, hogy nem fog sikerülni. Gyerekként így volt ez. Jót akart Ő is, de nem tudtuk, hogy mi ez az egész és dühítette, hogy egy ilyen látszólag apró betegség miatt, mi lesz a megjelenésemből, a normális életemből.

Néhány sorban annyit, hogy ha Neked hasonló betegséged van, tudom, mit érzel:

Tudom mit jelent évekig titkolózni, hazudozni, hajlakkokat venni, hogy ne látszódjon ki az éppen kitépett friss foltos rész, tükröket venni s nézni, látszódnak-e a kopasz foltok, a párnán, a földön, a szőnyegen lévő millió hajszálakat összegyűjteni, nehogy felfedezzék, rettegni a széltől, mert azt szétfújja az éppen beállított ’frizurát’, rettegni attól, hogy észreveszik, rettegni attól, hogy a fiúk mit szólnak hozzá és sorolhatnám mi mindentől rettegni gyermekként, fiatalként, hosszú évekig… Ezek a dolgok képesek megmérgezni a mindennapokat, ezt azt hiszem gyermekként mindenki megélte, aki ebben szenved. Nekem a rengeteg, évekig tartó titkolózás, rettegés miatt 18 éves koromra, pont már az érettségire is, brutális fejfájásaim lettek. Akkor nem tudtam, hogy ennek lelki oka lehet, nem tudtam ezekről semmit. Azt hittem a szemüvegemmel van gond, szörnyen nehéz időszak volt, hisz pont az egyetemi évek jöttek és ezektől a fejfájásoktól (úgy kell elképzelni, mint egy pokoli nyomást egy satut a fejeden reggeltől estig) alig tudtam tanulni. Életemben először önmagamról, a hajtépésről őszintén 20 éves koromban beszéltem valakivel, tehát 8 év! kellett hozzá, hogy egyáltalán beszélni merjek, ami nem kevés idő, de innentől már könnyebb volt. Igaz, ő nem volt pszichológus, akkoriban nem mertem oda menni, nem is láttam át, hogy kéne, de az, hogy meghallgatott, hogy nem voltam egyedül, az akkor szinte életmentő volt.

Mindenkit bíztatok, hogy merjen róla valakinek beszélni, s szakemberhez fordulni, hamarabb mint én!

A fejfájások elmulasztásában végül évek múltán egy kedves fiatal kineziológus hölgy segített.
Mint kiderült, lelki oka volt már évek óta s ez a technika feloldotta ezeket a belső blokkokat, amik a fejfájást előidézték. Hálás vagyok érte! Visszagondolva igencsak depressziós voltam már 18 éves koromtól, ami akkor teljesen kezeletlen volt. Később ebben és az önismeretben sokat segítettek orvosok, alternatív módszerek és a rendszeres mozgás is. Jártam terápiára, sokat segített önismeretben, hisz ezekről és sok másról, főleg érzelmekről előtte nem tudtam beszélni, nagyon be voltam zárulva, kicsit megnyílt előttem a saját világom, a saját életem. A diplomamunkám nem született volna meg a Pránanadi öngyógyító technika nélkül, melyet éppen akkor végeztem és egy akkora lökést adott ez az energetikai technika akkor, hogy pikk-pakk megírtam, amit előtte évekig halogattam. Nagyon hálás vagyok érte, mert így dolgozhatok a szakmámban és a munka, a kereset által kiszélesedhetett a világ!

Bár a hajtépésem még nem szűnt meg, de az, hogy mérnök-informatikusként megállom a helyem, az, hogy már nem vagyok depressziós emellett a sokáig teljesen kezeletlen betegség mellett (nagy átlagban hozzá társul), hogy nem élek állandóan a múltban, magamat vádolva, hogy képes vagyok ezekről a nehéz és mélyebb dolgokról beszélni, hogy zenélek, énekelek kórházakban, verseket írok, sportolok és egy igen aktív életet élek, az a családom és barátaim szeretete mellett ezen módszereknek is köszönhető és persze nem utolsósorban a Jóistennek.

Most képekben, időrendben elmesélve a hajtépés és ezáltal egy ember ezer arcát:


Így kezdődött el nálam 12 évesen, minden hajamat kitéptem hirtelen, ennyire intenzív volt 1-2 évig.
A következő kép már gimis, akkoriban egész jó volt, de váltakozott, nem szűnt meg akkor sem. Sokáig így volt, fejpánttal vagy kalappal takargattam a teljesen kitépett részeket… Volt, hogy egészen jól tudtam növeszteni, egyenletesre, aztán valahogy ez lett a maximum, utána nekiestem… A paróka, mikor megvettem végre, egy óriási öröm volt, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna s újra élnék!